Őszintén a személyzetről: Mesterségünk címere

 In Archivum

Múlt hét pénteken Hajdúböszörményben jártam. A HB Bútor vezetője kért meg, hogy tartsak egy előadást a partnereinek, akik kisiparosok, asztalosok. Minden évben vendégül látja őket egy egész napos rendezvényre. 20 éve dolgoznak együtt, a kapcsolatuk már nem csak üzleti, hanem baráti is. A rendezvényt szakmai előadással kezdték, én voltam az egyik „színfolt” a napi programban. Abban kérték a segítségemet, hogy a reklamációkat jobban tudják kezelni. Képzett és jó asztalosok, imádnak a fával dolgozni, viszont az emberekkel való profi kommunikáció nehéz nekik. Így az egy óra alatt is tudtam segíteni ezen. Nagyon szeretem a mesterembereket, ők is csüngtek a szavaimon az előadásom utolsó percében is.

Jött a nap fénypontja, az ebéd

Utána kezdődött az ebéd. A speciális diétám miatt én vittem magamnak az ebédemet, nem is számítottam arra, hogy külön készülnek rám. De gondoskodtak rólam, külön zöldségtálat készítettek nekem. Bementünk az ebédlőbe, ahol a Szakácsolimpia 4. helyezett Hajdúsági Regionális Culinary Teamje várt minket. Bemutatták őket, elmesélték, hogy milyen díjakat nyertek. Ahogy ott álltak… már attól leesett az állunk! Annyira látszott rajtuk, hogy vérprofik. Sőt, azt is láttam, hogy ők is tudják magukról. Nem viselkedtek beképzelten vagy pökhendien, csak tisztában voltak vele, hogy mennyire jók.

Megismertem egy igazi mestert

A szakácscsapat vezetőjéről is sugárzott, hogy milyen pozitív egyéniség. Rédai Attilával az ebéd végén elkezdtünk beszélgetni. Kérdezgettem a pályafutásáról, a csapatáról. Ami rögtön átjött, az a mérhetetlen szakmai szeretet. Ő az az ember, akit tényleg mesternek lehet nevezni. Vendéglátós családból származik, gyerekkorában is a konyhában szeretett segíteni. Egész életében tanul. Ma is csinálja a szakmát, nem csak irányít, bent van a konyhán, és minden egyes tányér ételért felelősséget vállal, ami onnan kikerül. A másik dolog, amit elhivatottan végez, az a tanítás. Célja, hogy továbbörökítse a tudását.

A titka az, hogy ő nem csak a csapat vezetője, hanem a csapat tagja is. Belülről irányít. Igazi példakép. Aki kitartó, és csinálja azt, amit kér, azt addig segíti, amíg bajnok nem lesz. Ezért nagyon vonzó a fiataloknak, hogy nála tanulhassanak. Pedig azt állítja magáról, hogy a konyhában kemény, és fegyelmet tart.

A mai fiatalokból lehet még mester?

A vállalkozóktól folyton azt hallom, hogy „ezek a mai fiatalok” nem akarnak szakmát tanulni. Csak az a vicces, hogy amikor én voltam fiatal, akkor is ugyanez a lemez ment. 🙂 Pedig azt látom, hogy ha vannak mentorok, akik a szakmai tudásukkal és a hozzáállásukkal példát mutatnak, akkor a fiatalok is lelkesen tanulnak.

Ebéd után odajött hozzám egy asztalos, azt mondja nekem: „Látod azt a két suhancot? Belőlük soha nem lesz asztalos. Nem érdekli őket semmi.” És tényleg úgy ültek ott, mint akik lélekben ott sincsenek. Ha csak őket figyelem, én is azt gondoltam volna, hogy kihalnak a szakmák, kész, vége. Na de a másik oldalon ott álltak a fantasztikus mesterszakács tanoncok! Ugyanolyan fiatalok, mint a széken szétfolyó „suhancok”, de büszkén, egyenes háttal, csapatuk egyenruháját viselve lesik, mit segíthetnek, hogy tökéletes legyen a vendégek kiszolgálása. Akkor mégsem a mai fiatalokkal van a baj?

Még egy igazi mestert találtam aznap

Hazafelé menet beugrottunk Molnár Pék ügyfelünkhöz. A pékségben 3 nagy fekete-fehér fotó adja a dekorációt. Az egyiken maga Molnár Sándor, a pék mosolyog, a másik két képen több emberrel együtt szerepel, a kép alatt a felirat, fotó: Hehe bácsi. Azt tudni kell Sándorról, hogy ő csodát csinál, nem csak kenyeret. Folyamatosan bővül a cége, új technikákat fejleszt ki, és ma már őt hívják a pékségek, hogy tanulhassanak tőle.

Erről eszembe jutott, hogy az én apám is ilyen mester volt. Cipészmester. De nem akármilyen! A gojzervarrott cipőiért Amerikából is jöttek. Nekem külön kaptafám volt, a szocializmus idején saját készítésű bőrcsizmám lehetett. Az Apura nem volt igaz, hogy a szabónak szakadt a ruhája, az öltönyei és a cipői is sorban álltak gyönyörűen. Már a nagyapám is cipészmesterként dolgozott, piacon árulták a portékájukat nagyanyámmal. Nem tudtak sok mindent megadni a gyerekeiknek, de a szakma szeretetét átadták. Az édesapám Gyöngyösön mindenki Miklós bácsija lett. Amellett, hogy gyönyörű és minőségi cipőket készített, kitanított rengeteg gyereket, adott nekik szakmát, megmutatta a hozzáállást. Sokszor volt esküvői tanúja is ezeknek a fiataloknak, mert úgy érezték, neki köszönhetnek mindent. Igyekszem az örökségét továbbvinni, és a saját szakmámban kinevelni a fiatalokat.

Sírhatunk amiatt, hogy nem jó a szakmai képzés, de mi lenne, ha mi, vállalkozók, Rédai Attillához, Sándor pékhez vagy az édesapámhoz hasonlóan azzal is foglalkoznánk, hogy kineveljük a jövő generációját?

A cégen belül szánjunk időt a fiatal tehetségek mentorálására, adjuk át nekik a szakmánk iránti szeretetet és a büszkeséget.

Amitől a mestermunka mestermunka, az nem a recept, hanem a lélek, ami benne van. A szeretet és odafigyelés, amivel készül. Ha mindenki így dolgozna, akkor sokkal több boldog ember lenne, és sokkal több magas minőségű termék.

Nemes-Nagy Szilvia
Személyzeti és vezetési szakértő
Építsd fel a csapatod

Recent Posts
Comments
pingbacks / trackbacks
0